Jé tényleg! Aha pillanat... Ugye számtalanszor átéltünk már ezekhez hasonlóakat. Kutatómunkánk során, most mi is valami ilyesfajta borzongást éreztünk, egy nem is oly régi mondára bukkanva a környéken.
Történt egyszer, hogy Kemeneshát (ezt a nevet érdemes megjegyezni), egy piciny falucskájában pár ember fejébe vette, hogy szembeszáll a civilizáció egynémely vívmányával. E történet szereplői az éppen csak színesedő televíziót szemelték ki célpontjukként. Dacolva az újdonsült divat mindent maga alá temető hullámaival, nem engedték be házaikba a beszélő dobozt, sőt kifejezetten buzdították ismerőseiket, barátaikat is erre. E maroknyi "ellenálló" aztán eltűnt a környék szóbeszédjeiből, a mindent látó, házikók előtt üldögélő nénikék látómezejéből. Évtizedek múlva hallattak csak magukról ismét Kemenesháton. Olyannyira, hogy napjainkban már kifejezetten mások okulására, kínálják fel hajlékaikat.
Időközben az ellenfelek száma megsokasodott, a beszélő doboz pedig elárasztotta a világot, és szimbiózisba lépett szinte valamennyi emberrel. Az "ellenállók" csak utat akarnak mutatni, egy alternatív világba, nem kizárva a civilizáció vívmányait, csupán szűrni annak káros hatásait, zajait.
Az külön érdekesség a rege szerint, hogy évszázadok óta e bölcs tartózkodás jellemzi Kemeneshát népét, és innen is jön a tájegység neve. Mivel rácsodálkozván a messziről jött emberekre, kik feltétel nélkül hajtották a civilizációs "vívmányok" igájába fejüket, így fogadták őket: Kend is hát?! E köszöntés módosult aztán a századok alatt, s eképpen váltak az itt élők kendishátiakká, avagy kemeneshátiakká, a vidék pedig Kemenesháttá. Mi pedig az "ellenállók" utódaivá...